Most, hogy a teniszezés meg a kocogás már széles körben elterjedt, új őrület keríti hatalmába a tömegeket: mindenki gondolkodni kezd.
Aggodalommal szemlélem ezt a jelenséget. Néhány éve, még mielőtt kitört volna ez a divat, majdnem egy hetet szenteltem a gondolkodás elsajátítására. Megpróbáltam naponta kétszer gondolkodni, ahogyan a szakértő ajánlották. Tapasztalataim alapján figyelmeztetek mindenkit: a gondolkodás kimerítő és haszontalan foglalatosság. S amikor végül feladtam a próbálkozást, a gondolkodás még mindig sokkal rosszabbul ment, mint a fonák röptém, amely minden teniszpályán közderültséget kelt.
Ha valakit érdekelne, miért kezdtem el egyáltalán, elárulom: valaki azt tanácsolta, hogy időként tornáztassam az agyamat is. Őrült ötletnek tűnt, de hát őrült világban élünk - mindenki teniszezik, diszkóba jár, különféle szektákhoz csatlakozik, és közös fürdőket vesz abban a reményben, hogy középkori stílusú fakádban majd középkori nyugalom szállja meg a lelkét.
Vettem tizenötezerért egy pár gondolkodáshoz való cipőt, meg egy fényes öltönyt, pontosan olyant, amilyent a bankok vezérigazgatói viselnek, amikor igazgatói tanácsi ülést tartanak. Aztán felkerestem a háziorvosomat, hogy megkérdezzem: nem ártalmas-e a gondolkodás az agysejtekre.
Esetem felkeltette az orvos kíváncsiságát.
- No lám, tehát gondolkodni akar? - dünnyögte koponyám dudorait tapogatva, olyasféle mozdulatokkal, mintha káposztát vásárolna a piacon. - Én ilyesmivel sohasem foglalkoztam. Az adóügyi tanácsadómat bíztam meg vele. így több időm marad golfozni.
Mivel az orvos sem bíztatni, sem lebeszélni nem volt hajlandó, végül felfogadtam egy instruktort, és ő hozzálátott, hogy megtanítson a célirányos gondolkodásra.
- Vigyázzon, sokan meg akarják majd győzni, hogy a céltalan gondolkodás hatékonyabb. - mondta - Ne hallgasson rájuk. Gondolkodjék mindig célirányosan, és így elérheti, hogy akkor is naponta kétszer tud majd gondolkodni, amikor már nem lesz miről. A célirányos gondolkodás legkorszerűbb metodikája megköveteli, hogy kiindulásként föltegyük magunknak a kérdést: Na de hát akkor most tulajdonképpen miről is gondolkodjak?'
- Szóval, miről? - kérdeztem első nap az instruktort.
Kérdésemre nagy rutinnal gondolkodni kezdett, s csakhamar előállt a válasszal.
- Mit tudom én?! Magának kell gondolkodni, nem nekem.
- Kezdjek talán arról gondolkodni, hogy miről gondolkodjak? - próbálkoztam, de az instruktor alig leplezett megvetéssel nézett rám.
- Ha arra vesztegeti az időt, hogy a kérdésről gondolkodjon, nem marad ideje átgondolni a választ - magyarázta.
Így ment ez néhány hétig, de minél jobban törtem magam, hogy valami jó kérdést találjak ki, annál szilárdabbá vált bennem a meggyőződés, hogy ez igenis fontosabb, mint a válaszon gondolkodni.
- Azt akarja nekem bebeszélni, hogy Einsteinnek kevésbé volt fontos arra a következtetésre jutni, miszerint E=mc2˛, mint föltenni valami hülye kérdést, amely erre a szédületes fölfedezésre vezette? - vitatkozott az instruktor.
- Szerintem - feleltem neki - ha Einstein valami más kérdést tett volna fel, arra lyukadhatott volna ki, hogy E=bk˛, és most rajta röhögne az egész tudományos világ.
- Hát jó! - horkant fel az instruktor. Tegyük fel, hogy a kérdés így szól: lenni vagy nem lenni?
- Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés. És most tessék, kezdjen gondolkodni a válaszon.
Bevallom, a kérdés mellbe vágott. Percekig ültem némán, majd valami mondvacsinált kifogással hazamentem, azzal, hogy a következő alkalomra kigondolom a feleletet. Azóta sem láttam az instruktort; nem volt merszem visszamenni hozzá.
Csak azt tudnám, hogy bírt ilyen pazar kérdést kieszelni? Mi lehetett volna ebből az emberből, ha nem instruktornak áll...