A 13. században az ürülék a legtöbb városban a városfalon létrehozott réseken hullt alá. A kezdetleges illemhely fa ülőkével volt ellátva, a lepotyogó ürülék azonban ráragadt a várfalakra és addig gyűlt a fal tövében, amíg el nem takarították onnan. Az arisztokrácia sokáig nem is tudott mit kezdeni az akkori WC-használattal, ők jó ideig a bilihez ragaszkodtak, amelyet sokszor még az ebédlőkbe is magukkal vittek, ahol kis szekrényekbe rejtették. (A Napkirály például nem rejtegette, ő ott fogadta a látogatókat.) Angliában az első földalatti illemhely 1854-ben nyílt meg és egészen 1971-ig egy pennyt kellett fizetni a használatáért.

Árnyékszék használat közben az idősebb Pieter Brueghel Holland közmondások című 1559-ben készült festményén. A képrészlet a száz ábrázolt szólás közül kettőt is megjelenít:
"Ugyanazon a lyukon keresztül szarnak" (Elválaszthatatlan cimborák),
illetve
"lóg, mint szaróház az árok felett" (félreérthetetlen ügy)

Párizsban a 16. században egy rendelet szerint mindenkinek kiabálnia kellett, mielőtt ürülékét az utcára öntötte, és tulajdonképpen a nyugat-európai városokban még a 19. században is előfordult, hogy a székletet az utcára ürítették. A középkorban a tehetősebb londoni családoknak olykor a kert végében állt egy kis latrina, amelyet rendszeresen tisztíttattak. Legtöbben a nyilvános illemhelyeket vették célba kis és nagy dolgaik elintézése végett, ám olykor ezen tevékenység akár halállal is végződhetett, ugyanis nem egy ember élete ért csúfosan véget, miután beleesett a színültig telt latrinába.

A privát és nyilvános illemhelyeket (általában éjjelente) takarítók hagyományos módon, szekereken igyekeztek eltávolítani az emberi ürüléket a városból, ám a tartályuk egyáltalán nem volt lezárt. A középkori szomszédok civódásait is megörökítő Books of Assizes megemlít egy alkalommal egy agyafúrt háztulajdonost, aki pottyantós vécéjét egy kis kinyúlással közvetlenül az utca fölé építette, így egyenesen a járókelők fejére csinálhatott. Valamint egy asszonyt is, aki pedig külön ereszt csináltatott a fekália elvezetésére.

Az első vízöblítős illemhelyet maga I. Erzsébet angol királynő egyik keresztfia, Sir John Harrington találta fel a 16. század végén. Az uralkodónak annyira megtetszett a szerkezet, hogy a palotájába is beszereltetett egyet. Harrington találmányát Alexander Cummings londoni órásmester forradalmasította 1775-ben, aki az S-alakú vízvezeték feltalálásával megakadályozta a szag kiáramlását.