Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban egy rég halottnak hitt gonosz szövetség éledezni kezd. Ez még a Jódlikat is meglepetésként éri, akik figyelmét a Kereskedő Föderáció és a Köztársaság közötti politikai feszültség köti le.
Most az Ernő sötét oldala azzal fenyeget, hogy úrrá lesz a világosságon, és csupán egy ősi Jódli-jövendölés állhat a remény és a végzet útjába az egész galaxisban.
Egy messzi-messzi birodalomban volt egyszer egy árva parasztlegény. Égbenjárónak hívták már az apját is, ő mégis a földet túrta naphosszat és csak sóhajtozott keservesen.
– Ne sóhajtozz – vigasztalta ángya és bácsikája –, egyszer elmehetsz majd apád nyomán, s bejárhatod a levegőeget. Hanem a föld szegény volt, és Lukács – mert így hívták a legényt – el nem szabadulhatott, csak dolgozott nap nap után.
Lakott a közeli hegyekben egy vén bűbájos apó, olyan vénséges, hogy az orra a térdét verte.
Történt egyszer, hogy izenetet kapott messzi földről, fekete országból: a Setét Nagyúr foglyul ejtette a világszép Lilla hercegnőt.
- Hogyan is szabadíthatnám ki, tanakodott magában: vén is vagyok, meg messze is vagyok, nem jutok oda egymagam.
De mit ád a sors, éppen arra bóklászott Lukács, aki meglátta a vén bűbájost. Köszönt is neki illendően:
- Adjon Isten jó estét, öregapám!
Fogadja a vénség:
– Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mondok ezért neked egyet, de kettő lesz belőle. Hallod-e, te legény, van-e kedved világot látni, messzi földre szállni, világszép királylányt magadévá tenni?
– Más se jár a fejemben, öregapám. De szegények vagyunk a földet , nem hagyhatom magára.
– Arra gondod ne legyen – így a bűbájos. – Látod-e: míg te bóklászni voltál, a házadat feldúlta a Setét Nagyúr serege, elvitték az összes 50-90%-os akciós kuponjaidat, a családoddal csúnyán elbántak, vissza már nem térhetsz. De ha velem jössz, még megbánhatja a Nagyúr: mert éppen ő az, aki Lilla hercegnőt fogságban tartja.
- Vajda Juliannát? - csodálkozott el a hős.
- A fenét, az egy másik Lilla. - ráncolta össze a homlokát a bűbájos.

Megmérgelődött erre Lukács erősen.
– Ne várjunk hát, öregapám, ha messze is van a fekete ország, a világ végiről is megfordulok, csak oda elérjek.
– Nem addig a’ – így a bűbájos –, talán bizony a két kezeddel akarsz megverekedni a Nagyúrral? Ehol egy kard: lásd, fénylik, mint a csillag.
- Öregapám, meg van kend teljesen kergülve? Mi a szart kezdjek ezzel az elavult neoncsővel itt a világok peremén. Nem gondolja komolyan, hogy ezzel fogok hadonászni amikor egy jólirányzott lézersugárral letarolhatom a fél univerzumot.
Így előkészülve nekiindultak a határnak.
Élt a szomszéd városban egy híres betyár: Magányos Jánosnak hívták, és csakugyan nem volt a világon egyebe, mint egy Csabika nevű vukikutyája s egy ezer éves sólyma. De a kutya erős volt és hűséges, a sólyom gyorsabb, mint a szálló gondolat, a betyár pedig sosem talált még olyan ellenségre, hogy az elébb lőtt volna rája. Hozzá tért be a két vándor.
– Ide figyelj, te betyár – mondta neki az öreg. – Nekünk el kell jutnunk fekete országba, gyorsabban, mint a szálló gondolat: ha elviszel a sólymod hátán, meg is jutalmazunk, és jót is teszel vele.
– Elviszlek – felelte a betyár –, de nem a jóért: erősen kell az arany, de még erősebben kívánom a fekete seregek vesztét, mert sehogy sem hagynak békét a szegény betyárnak.
Föl se szállhattak még a sólyom hátára, hát csakugyan nyomukban termett a fekete sereg. Egyet lőtt a betyár, s hárman dőltek el tőle; egyet ugatott a vukikutya, s heten dőltek el a szájszagától. Felkaptak mind a sólyomra és szálltak fel a levegőégbe.
– No most, madaram, mint a szél vagy a gondolat, csak bennünk hiba ne essék – kiáltotta János betyár, s a sólyom hasítani kezdte az eget, hogy a csillagokat is csíknak látták. Nem is ért utánuk a sereg, pedig törte magát kegyetlenül.
Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, Lukács, a vén bűbájos, János betyár, a vukikutya meg a sebes sólyom. A hetedik éjszakán megláttak egy fekete követ az égben.
– A hold ez talán, vagy mi a nehésség? – kérdezte Lukács –, elsötétült vajon ebben a fekete országban?
– Nem hold ez, te ütődött – így a bűbájos –, hanem a Nagyúr palotája.
Addig nézték-nézték a fekete palotát, míg az megbabonázta őket, s csak repültek be egyenest a széles kapuján. Alig hogy felocsúdhattak s elbújhattak egy szemetes kukában, máris ellepte az udvart a piszok és a palota őrsége. No, most mitévők legyünk? – vakargatták az eszük tokját.
– Én megkeresem azt a lila hercegnőt, ha addig élek is! – mondta Lukács. – János betyár és a vukikutya pedig velem jönnek.

– Nono – felelte rá az öreg –, ha ti mentek, akkor én meg próbát teszek a Nagyúrral. És mert talán nem is látjuk egymást többet ebben a világban: ihol egy hajszálam, ha valaha segítségedre lehetek, csak dörzsöld meg és ott termek.
Úgy is lett: elkaptak hamar két katonát, beöltöztek a gúnyájukba, aztán Lukács és János betyár nekieredtek a palota folyosóinak. A tömlöc előtt az őrök az útjukat állták.
– Mi járatban erre ahol a madár se jár? – kérdezték, keresztbe téve alabárdjukat.
– Ezt a kutyát hoztuk, la! – mutatta János betyár.
Elámultak az őrök, mert vukikutyát sose láttak még életükben. Megvakarták a fejüket, szétválasztották az alabárdokat, Lukács és János betyár pedig hamarost megtalálták a királylányt a legmélyebb cellában.
– Kedves szabadítóim, míg élek, ezt meghálálom – köszönte az nekik szépen. – Elviszlek titeket a királyságomba.De elébb ki kell osonnunk innen, hát kövessetek!
Kacskaringós folyosókon, rejtekutakon vezette őket a királylány, míg el nem értek a sólyommadárhoz: aki egymagában várta őket, unalmában kapirgált kicsit a szemétdombon némi elemózsia reményében, mert a vénember nem bírt el a Nagyúrral. Felkaptak rá ismét, s repültek, sebesebben, mint a szálló gondolat, hogy csak bámulhatták őket a palota őrei. El is értek a királylány országába, az pedig otthonába fogadta őket kegyes szóval:
– Látom, hogy Lukács vitéz legény, János pedig bátor betyár, hát itt ellakhattok egész hátralevő életetekben, békességben, boldogságban, csak egy kérésem teljesítsétek még: rontsátok le a fekete palotát, de legalább változtassátok meg a Wi-Fi jelszavát, hogy a Nagyúr más országokat fel ne dúlhasson. Mellétek adom az én katonáimat meg két Góliát-elemet..
– De hogyan ronthatnánk le az erős falakat, hogyan győzhetnénk le a fekete sereget? – kérdezte Lukács.
– Egyet se féljetek. Nálam a palota rajza: s ehol egy hasadék, amit ha megtaláltok, összedől tőle a fal, por se marad utána.
A hasadékot Lukács már rég kinézte magának, nem is gondolta, hogy ilyen könnyen beveheti.
– Én a szolgálatot elvégeztem, a jutalmat is megkaptam: menjen csatába, akinek két anyja van – mondta Magányos János, és sólymostul-kutyástul faképnél hagyta őket. Égbenjáró Lukács pedig élére állt a seregnek és megindult a fekete palota felé.
Szörnyű nagy kedvvel várta őket a Setét Nagyúr és annak minden hada. Hiába viaskodtak egész nap, feljött már a vacsoracsillag is, egyik sem tudta legyőzni a másikat, sem a hasadékot meg nem bírták lelni. Akkor Lukácsnak eszébe jutott a mágus: megdörzsölte a hajszálat, s máris hallotta az öregember hangját! El is igazította az, csakhogy a hasadéknál útját állta, bizony, igazat mondok nektek: nem más, mint a Nagyúr.
Dörgött és villámlott a Setét Nagyúr, kergette Lukácsot erősen, ám csak megjelent fölötte a sólyom és rajta Magányos János (mert nem bírta elhagyni a világszép lányt mégsem): egyet lőtt csak a betyár, s a Nagyúr zuhant már a messzeségbe, színét se látták többet! Lukács pedig lerontotta a palota falát, majd a palotát magát: csakugyan por sem maradt utána.
Nagy ünnepséggel várta őket a királylány és egész országa. Volt dínomdánom, muzsikaszó, még Csabika is díszes nyakörvvel mulatott! A legények pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak: végezetül az is kiderült, hogy Égbenjáró Lukács a királylány édes bátyja, aminek, - ki is gondolhatta volna -, Magányos János örvendett a legjobban.
Így volt, s jó volt: aki nem hiszi, annak majd utánajárunk.